Ki hívja fel a figyelmet arra, hogy egy negyvenöt ágyas osztályon egy szakképzett ápoló egy segédápolóval viszi a műszakot? Ki mondja el a minisztériumi tárgyalóban, hogy mit jelent az idős, számos krónikus betegséggel küzdő páciensek ellátásának plusz terhe, a szűkülő utánpótlás és a folyamatosan bővülő szakmai felelősség? Van-e valaki, aki a kimutatások mellett a nővérpult mögötti valóságot is ismeri?

Néhány nappal ezelőtt Gazsi Zoli halálhíre kapcsán írtam egy személyes posztot, amelyben szerepelt egy félmondat. Úgy fogalmaztam, hogy Zoli esetében „a józan észt már régen a sutba dobtuk, hiszen az elmúlt évek során annyiszor cselezte ki a jó öreg kaszást, hogy még ő is elismerően nézett rá.” Sokan felfigyeltek erre a sorra, érződött, hogy a gondolat érzékeny pontot érintett. Akadt olyan olvasó is, aki privát üzenetben azt kérdezte, hogy orvosként, kórházigazgatóként hogy írhatok ilyet.

A kórházi folyosón - a fizika törvényeit megcáfolva - sokkal gyorsabban terjednek az információk, mint a hivatalos utakon. Valaki hall valamit a nővérpultnál, amit továbbad a liftben, egy másik valaki hozzátesz egy feltételezést az öltözőben, délutánra pedig már egészen más történetként él tovább az alapinformáció a dolgozók között.

Nemrég arról írtam, hogy mennyit számít a lélek a gyógyulásban. Örömmel láttam a sok reflexiót, emiatt arra gondoltam, folytatom a téma boncolgatását. Ahhoz, hogy valódi változást érjünk el az ellátás során, látnunk kell a számokat, a kőkemény bizonyítékokat és azt az intézményi „profitot”, amit a mentális egészségbe vetett figyelem "termel" - a hatékonyabb, gyorsabb gyógyulással, ami nyilván financiálisan is kedvezőb

Láttam már beteget, aki a sikeres műtét után is rettegett. Láttam hozzátartozót, aki mosolyogva próbált erős maradni, miközben belül összeomlott. És láttam kollégát, aki szakmailag pontosan tette a dolgát, de a tekintetében ott volt az évek óta cipelt fáradtság és feszültség.