Néhány nappal ezelőtt Gazsi Zoli halálhíre kapcsán írtam egy személyes posztot, amelyben szerepelt egy félmondat. Úgy fogalmaztam, hogy Zoli esetében „a józan észt már régen a sutba dobtuk, hiszen az elmúlt évek során annyiszor cselezte ki a jó öreg kaszást, hogy még ő is elismerően nézett rá.” Sokan felfigyeltek erre a sorra, érződött, hogy a gondolat érzékeny pontot érintett. Akadt olyan olvasó is, aki privát üzenetben azt kérdezte, hogy orvosként, kórházigazgatóként hogy írhatok ilyet.

A gyógyításban vannak ritka, nehezen magyarázható fordulatok, amik ellentmondanak a szakmai tudásnak és a statisztikáknak. Aki hosszabb időt töltött betegek mellett, pontosan tudja, miről beszélek. Ugyanakkor messzire kerülném a sokak által használt „csoda” szót, hiszen a betegellátás nem épülhet legendákra és hiedelmekre. 

Van olyan páciens, aki meg szeretné várni az unokája születését, vagy részt kíván például venni a fia esküvőjén, és csak azután köszön el az élettől, vagyis egy számára fontos eseményig összeszedi minden erejét, majd távozik.

El kell gondolkoznunk az alábbi kérdéseken:

• Mennyit számít a beteg hozzáállása?
• Mit jelent a mentális állapot, a motiváció, a belső tartás, vagy éppen a demotiváció?
• Lehetséges-e, hogy egy jól meghatározható cél - családi esemény, fontos határidő, még elintézendő ügy - olyan kapaszkodót ad, amely hat a test működésére? 

Többször beszéltem az elmúlt időszakban arról, hogy sokan még mindig nem veszik komolyan a pszichés tényezők fontosságát, pedig a tudomány ma már igazolja, hogy a lélek állapota közvetlenül befolyásolja az immunrendszerünk védekezőképességét és a felépülés teljes folyamatát. 

Nagyon fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy a jó lelkiállapot nem daganatellenes gyógyszer.

Nem terhelhetjük a beteget azzal a teljesen megalapozatlan kijelentéssel, hogy ha elég erős, derűs és pozitív, akkor biztosan meggyógyul, ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy a pszichés állapot igenis hat a fájdalomélményre, a kezelések során tapasztalt együttműködésre, de akár az alvásra, az étvágyra, vagy esetleg a kimenetelre is. A szorongás, a depresszió és a tartós distressz jelentősen rontja a betegek teherbírását, míg a reális elvárás, a családi támogatás és a pszichés segítség komoly kapaszkodót adhat.

A nemzetközi összefoglalók egyértelműen fogalmaznak: a daganatos betegek jelentős részénél (22-58 %) észlelhető distressz, vagy depresszió.

Egy 1070 fős hazai vizsgálat adatai pedig arra mutatnak rá, hogy 

• a daganatos betegek legalább 52,2 százaléka közepes mértékű szorongástól vagy depressziótól szenved,
• 61,6 százalékuk szívesen vesz igénybe pszichológusi segítséget,
• az öngyilkossági gondolatok előfordulása pedig többszöröse a magyar átlagpopulációénak. 

A fentiek alapján (is) nehéz mellékes kérdésként kezelni a betegek lelkiállapotát a diagnózis felállítása után.

A szakirodalom szerint a betegek életminősége, általános állapota és együttműködési készsége nagyon fontos, mindenképpen figyelembe veendő adat. A pszichés támogatás egyértelműen javíthatja az érzelmi, a társas és a fizikai életminőséget, valamint csökkenti a szorongást és a depresszív tüneteket. Van olyan elemzés, amely szerint a túlélési arány is javulhat, bár ezen a területen az adatok higgadt értelmezést és mértéktartó következtetést kívánnak. 

Népességszinten aligha igazolható, hogy egy határozott időpontig bárki eltolhatja saját halálának idejét. Mégis hiba volna csípőből elvenni ezeknek a történeteknek az igazságát, hiszen sok esetben látjuk, hogy a beteg egy határozott célért minden erejét képes mozgósítani, és olyan helyzetekben jár – jellemzően átmeneti – sikerrel, amit sem a szakma, sem a józan ész nem tud magyarázni. 

Varázslatról persze nincs szó. 

Csodák sajnos nincsenek.

A betegséggel való küzdelemben ugyanakkor igenis megvan a helye a reménynek. 

De: Sem akarva, sem akaratlanul nem szabad félrevezetni a beteget! Segíteni kell őt abban, hogy elkerülhesse azt a helyzetet, amikor valamilyen szakmai szempontból teljesen megalapozatlan információ alapján elutasítja a protokollokon alapuló evidence based kezelést. 

Meg kell teremteni ugyanakkor annak a lehetőségét, hogy a beteg – hiteles információk birtokában - részt vehessen a saját kezelésének tervezésében, és a szakorvos által vezetett közös döntések meghozatalában. Jár neki a folyamatos pszichés támogatás, valamint az a biztonságot nyújtó szakmai és emberi közeg, ahol a konkrét szakmai lépések mellett figyelembe veszik a beteg szempontjait, és ahol a rejtett tartalékok, a belső erők javíthatnak a száraz statisztikai túlélési mutatókon.

Zoli története sokakat megérintett, sokaknak erőt adott. 

És hát mi a rezümé? 

A betegnek hinni kell a gyógyulásban, nekünk pedig minden eszközzel segítséget kell ahhoz nyújtani, hogy a páciens sikerrel vegye az akadályokat a gyógyulás rögös útján, viszont mindezt józanul, a beteget valóban támogató eszközök használatával (amelyek között helye van a hitnek, a spiritualitásnak, a meditációnak - hosszan sorolhatnám) és a butaságok hárításával.