Lassan ott tartunk, hogy szinte nincs olyan ember a közvetlen környezetünkben, aki ne panaszkodna állandó fáradtságra. Mintha kollektívé vált volna ez az érzés. Ha lehetne, napközben is aludnánk vagy elbújnánk, hogy ne kelljen semmivel foglalkozni. Hányan mondogatjuk magunkban, hogy „csak ezt az egy hetet bírjam még ki”? És hányszor realizáltuk utólag, hogy a hetek hónapokká, majd évekké nyúltak?

Az egészségügyben - legyen szó betegről, ápolóról, vagy családtagról - a szakértelmen túl mindenki igényli az odafordulást, a valódi figyelmet, az empátiát. Persze, fontosak a szakmai protokollok, a jogszabályok és a különböző adminisztratív követelmények, de ezekkel a beteg nem tud és nem is szeretne foglalkozni. Egyre gyakrabban jelenik meg a betegközpontúságra való törekvés a szakmai beszélgetésekben és a különböző (stratégiai) dokumentumokban, de sokat kell még azért dolgoznunk, hogy ne üres frázisként gondoljunk rá.

A betegfókusz fogalmáról egyre gyakrabban olvashatunk a nemzetközi egészségügyi szakirodalomban, a legfontosabb kérdés azonban az: hogyan lehet a szép gondolatokból valóság? Hogyan érhetjük el, hogy a vizsgálati eredmények, a dokumentáció és a statisztikák között ne vesszen el az ember, hogyan építhetjük újjá az orvos és beteg közötti értékalapú, bizalmi kapcsolatot?

Nem könnyű ma a magyar állami egészségügy helyzete. Nem könnyű ma az egészségügyben dolgozóknak, és pláne nem könnyű olyan körülményeket teremteni a munkatársaink számára, amelyek miatt kollégáink a maradás mellett döntenek, és nem csábulnak el a magánellátók vagy esetleg más ágazat felé.