Mennyi időt töltünk el életünk során úgy, hogy bár testben jelen vagyunk, a figyelmünk már a következő feladatnál jár? Reggel a délutáni tárgyaláson jár az eszünk, ebéd közben a megválaszolatlan levelekre gondolunk, este a másnapi teendőket rendezzük, éjszaka pedig azzal az aggyal szeretnénk aludni, amelyet egész nap készenléti állapotban tartottunk. Évek telhetnek el így, miközben szinte minden pillanatunkat odaadjuk egy másik pillanatnak.

Ismerős az érzés?

Az állandó készenlét ára

Vajon melyik pillanatban kezdődik a baj? 

• Amikor vasárnap délután már a hétfő reggeltől szorongunk?
• Amikor egy munkatárs kérdése aránytalanul felidegesít bennünket?
• Amikor harmadszor olvasunk el egy levelet, és még mindig alig tudjuk felidézni, mi állt benne?
• Esetleg jóval korábban, amikor hónapokon keresztül természetesnek vesszük, hogy munkaidő után is elérhetők vagyunk, az ebédet a számítógép előtt esszük meg, és az állandó készenlétet lassan összekeverjük a lelkiismeretességgel?

A kiégés éppen azért nehezen felismerhető, mert rendszerint hosszú ideig zavartalan működéssel párosul. Az ember dolgozik, teljesíti a vállalásait, részt vesz a megbeszéléseken, elintézi az otthoni ügyeket is, és kívülről akár kifejezetten terhelhetőnek látszik. Közben fokozatosan fogy az energiája, romlik a koncentrációja, egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül ugyanaz a teljesítmény, és lassan megváltozik a viszonya ahhoz a munkához, amely korábban fontos és kedves volt számára.

A burnout mögött álló folyamat

Szakmai értelemben a kiégés a tartós munkahelyi stresszhez kötődik. Jellemző velejárója az érzelmi és fizikai kimerülés, a munkától való egyre nagyobb mentális távolságtartás, a cinizmus erősödése, valamint a szakmai hatékonyság érzésének csökkenése. A burnoutot hajlamosak vagyunk általános fáradtságként emlegetni, miközben jóval összetettebb folyamatról van szó. Bár tünetei átfedést mutathatnak a depresszióban észleltekre, mégis külön fogalomként kezelendő.

A tudatos jelenlét az utóbbi években annyira divatos (elcsépelt?) kifejezéssé vált, hogy sok ember a szó hallatán azonnal elveszíti az érdeklődését. Arra irányítja a figyelmet, ami éppen velünk történik - a gondolatainkra, az érzelmi állapotunkra, a test jelzéseire és arra, hogyan reagálunk mindezekre.

Mi történik például egy feszült értekezleten? Felhúzzuk a vállunkat, megfeszül az állkapcsunk, gyorsul a légzésünk, egyre intenzívebben figyelünk, és közben már készítjük is fejben a választ. Mindez másodpercek alatt zajlik le. 

A tudatos jelenlét gyakorlása abban segíthet, hogy ezeket a változásokat az előtt észleljük, hogy beindulnak az automatikus reakciók.

Minél fáradtabb vagy, annál szigorúbb és eltökéltebb leszel 

Gondoljunk bele, hány munkahelyi konfliktus indul abból, hogy valaki már eleve kimerülten érkezik egy beszélgetésbe. Hány rossz döntést hozunk úgy, hogy valójában a fáradtságunk dönt helyettünk? Hányszor reagálunk ingerülten valamire, amit egy kipihentebb napon észre sem vennénk?

A tudatos jelenléttel foglalkozó kutatások arra utalnak, hogy rendszeres gyakorlással mérsékelhetjük a stresszt és az érzelmi kimerülést, valamint javíthatunk bizonyos figyelmi és végrehajtó funkciókat. Mivel a hatékonyság vizsgálatonként eltér, és az eredmények hosszabb távú fennmaradásáról kevés adat áll rendelkezésre, ezért univerzális megoldásként aligha kezelhetjük ezeket a technikákat, azonban mindenképpen megérnek egy próbát.

A legfontosabb kérdés talán az, miért olyan nehéz észrevennünk saját túlterhelésünket? A nagy munkabírású ember ugyanis gyakran éppen azokat a képességeit használja a legnehezebb időszakokban, amelyek korábban sikeressé tették. Ha több a feladat, jobban összpontosít. Ha szorít a határidő, hosszabb ideig dolgozik. Ha fáradt, összeszedi magát. Ha hibázik, még szigorúbb lesz saját magával. Ez egy darabig kifejezetten eredményes stratégia.

Mégis meddig?

Tényleg, meddig lehet következmények nélkül túlterhelni magunkat?

Az emberi szervezet alkalmazkodóképessége óriási, végtelenségig azonban aligha terhelhető következmények nélkül. A tartós stressz egy idő után megjelenik az alvásban, az emésztésben, az izomfeszülésben, a koncentrációban, az érzelmi reakciókban és végül a munkához való viszonyban is. Aki korábban türelmes volt, ingerlékennyé válik. Aki szeretett emberekkel dolgozni, kerülni kezdi őket. Aki lelkes volt, egyre gyakrabban végzi puszta kötelességből a munkáját.

Mikor változik meg valami bennünk annyira, hogy végre magunk is észrevesszük, baj van?

Sokszor éppen ehhez a felismeréshez van szükség arra a bizonyos néhány perc tudatos figyelemre.

Nem szükséges hozzá extra körülmény. Napi hat-tíz perc már alkalmas lehet arra, hogy kialakuljon a szükséges rítus. Leülhetünk egy székre, tudatosíthatjuk a talajt a lábunk alatt, észlelhetjük, hogyan vesszük a levegőt, és figyelhetjük, hogy mikor és merre kalandozik el a figyelmünk. A lényeg minden alkalommal ugyanaz, detektálni kell azt, ami éppen történik.

Az elkalandozás természetes része a gyakorlatnak. A fej tervez, emlékszik, aggódik, listákat készít, beszélgetéseket játszik újra. A gyakorlás tulajdonképpen abból áll, hogy ezt észrevesszük, majd ismét visszatérünk ahhoz, amit csinálni próbálunk.

A nap végén pedig érdemes feltenni magunknak egy sokkal gyakorlatiasabb kérdést. Mire lenne most szükségem?

Talán egy pohár vízre. Rövid sétára. Néhány perc csendre. Mozgásra. Beszélgetésre. Segítségre. 

Furcsa, milyen könnyen meg tudjuk mondani, mire van szüksége egy kollégának, egy családtagnak vagy egy barátnak, miközben saját állapotunk értelmezését gyakran hónapokon át halogatjuk. Sokszor nem véletlenül, hiszen, ha végre magunknak is bevalljuk, hogy baj van, akkor kezdenünk kellene vele valamit.

A figyelem szétesése is energiába kerül

Egy másik jól használható forma a rövid munkahelyi megállás. Hatvan-kilencven másodperc két feladat között, egy konfliktus után vagy egy fontos találkozó előtt. 

Mély levegő, leengedjük a vállunkat, átmozgatjuk a nyakunkat, elengedjük a feszülő állkapcsunkat, majd végiggondoljuk, hogy mi is valójában az a következő lépés / teendő, ami előttünk áll. 

A modern munkakörnyezetben a figyelem folyamatosan megszakad. E-mail érkezik, megszólal a telefon, felugrik egy üzenet, közben valaki kérdez, és az ember gyakran már maga sem tudja, mit csinált két perccel korábban. A figyelem újra és újra szétesik, az összerendezés pedig energiát fogyaszt.

Talán ezért is érdemes másként gondolkodni a pihenésről, ami nem feltétlenül a szabadságot és a több alvást jelenti. Egy átlagos munkanapon belül is szükség van olyan pontokra, amikor az idegrendszer terhelése rövid időre csökkenhet.

Mit csinálunk helyette? Az egyik képernyőrőt a másikra váltjuk. Ebédszünetben híreket olvasunk. Liftben üzeneteket nézünk. Este egy filmsorozat mellett még egyszer végigpörgetjük a levelezést. A test helyet változtat, a figyelem tovább dolgozik.

A munkából való mentális kilépés hiánya hosszabb távon komoly szerepet játszhat a kimerülésben. Ezért lehet hasznos egy tudatos napzárás is. Néhány perc arra, hogy az ember végiggondolja, mit fejezett be, mi maradt másnapra, majd ténylegesen lezárja az adott munkanapot. Régebben az iroda ajtajának becsukása természetesebb határt húzott. Az okostelefon ezt a határt jelentősen átalakította. A munka velünk jön a liftbe, az autóba, a vacsorához és akár az ágyba is.

Hol végződik így a munkanap? Erre a kérdésre magunknak kell választ adni.

Miért jelenik meg bennünk bűntudat a telefon kikapcsolása után?

Persze súlyos hiba volna ebből azt a következtetést levonni, hogy a burnout elsősorban az egyén figyelmének vagy önfegyelmének a problémája. Egy tartósan túlterhelt szervezetben, rossz beosztással, létszámhiánnyal, kevés autonómiával, rendezetlen vezetői viszonyokkal és állandó készenléttel az ember személyes technikái korlátozott segítséget adnak.

Egy ápoló aligha oldja meg légzőgyakorlattal a hiányzó kollégák problémáját. Egy pedagógus meditáció után is ugyanannyi gyerekkel dolgozik. Egy vezető tudatos jelenléte mellett is ugyanaz a túlóra marad túlóra. Ezért a kiégés megelőzéséről csak akkor beszélünk komolyan, ha az egyéni és a szervezeti felelősséget együtt vizsgáljuk.

• Mekkora a terhelés?
• Kiszámítható-e a munkaidő?
• Van-e elegendő ember?
• Mekkora önállóságot kap a dolgozó?
• Kap-e támogatást a vezetőjétől?
• Van-e olyan légkör, amelyben a túlterhelést következmények nélkül lehet jelezni?
• Mi történik egy súlyos konfliktus vagy traumatikus helyzet után?

Ezek a kérdések különösen hangsúlyosak az egészségügyben, ahol a munkatárs figyelme összekapcsolódik a betegbiztonsággal. Egy hosszú műszak végén meghozott döntés, gyógyszerelés, de a beteggel történő kommunikáció is függ attól, hogy milyen állapotban van a dolgozó.

A kórházi vezető számára ezért a burnout jóval több humánpolitikai témánál. Betegbiztonsági, szervezeti és vezetői kérdés.

• Vajon hány intézmény méri ugyanolyan komolyan a munkatársak pszichés terhelését, mint a műtéti számokat, az ágykihasználtságot vagy a várakozási időt?
• És amikor egy dolgozó azt mondja, elfáradt, mit hall meg ebből a szervezet?
  • Gyengeséget?
  • Panaszt?
  • Vagy egy olyan információt, amely egy későbbi súlyosabb problémát előzhet meg?

A kiégés egyik veszélye éppen az, hogy az ember hosszú ideig alkalmazkodik hozzá. Megszokja, hogy fáradt. Azt is, hogy ingerültebb. És a szokatlan egy idő után hétköznapivá válik.

Talán ezért érdemes időnként megállni, és egészen egyszerű kérdéseket feltenni magunknak. 

• Mennyit változott a türelmem az elmúlt hónapokban?
• Milyen érzés reggel munkába indulni?
• Mikor kapcsoltam ki utoljára úgy a telefonomat, hogy közben nem éreztem bűntudatot?
• Mi marad belőlem estére azoknak, akik fontosak számomra?
• Tudok-e még örülni annak, amit csinálok? 

És van még egy kérdés, amely talán mindegyiknél kellemetlenebb.

Ha valaki, akit szeretek, pontosan úgy élne és dolgozna, ahogyan én most, mit tanácsolnék neki?