Megértem, hogy az emberek nagy része hinni akar, a józan eszünket azonban nem kellene elveszíteni… A hosszú élet mindig is foglalkoztatta az emberiséget, ám tetszik vagy nem, ez a vágy mára kőkemény üzletté vált. Újkori neve: LONGEVITY.

Mit jelent az, hogy „ritka”? Azt, hogy alig érint valakit? Vagy azt, hogy éppen ezért könnyű róla megfeledkezni? Kérdezem másképp is: te hány olyan embert ismersz, akiről biztosan tudod, hogy ritka betegséggel él?

Mikor néztél rá utoljára úgy a telefonodra, hogy eredetileg csak egy percre akartad? És mikor vetted észre, hogy abból az egy percből negyven lett? Ugye…? Láthatjuk, hogy étteremben, közlekedési eszközökön, sorban állva, az orvosnál a váróban, a bankban, sőt sportolás közben is – és számtalan egyéb példa van még - a telefon lett a legközvetlenebb társunk. És nem is akárhogyan. A „csak megnézem, nem maradtam-e le valamiről” érzés mára globális viselkedési mintává vált, aminek a pszichológia neve is adott: FOMO, azaz Fear of Missing Out - a kimaradástól való félelem.

A szakmán túl ma az ország is ünnepel. Illetve kellene, hogy ünnepeljen, ugyanis az egész nemzetnek illene köszönetet mondani azoknak, akik a betegágy mellett dolgozva – sokszor láthatatlanul – alapvető szereplői a betegellátásnak. Régóta hangoztatom minden fórumon, hogy mennyire kell vigyázni az ápolókra, mennyire megérdemlik a megbecsülést. Nem feltétlenül gondoljuk, de sokszor valóban az ápolók formálják a terápiás kapcsolatot. Ők azok, akik észreveszik, ha valakinek romlik az állapota, még mielőtt a tünetek nyilvánvalóvá válnának, sokszor nekik nyílnak meg úgy a betegek, hogy végre elindulhat a valódi gyógyulás, amit valami lelki fék akadályozott korábban. A betegellátásban való részvételük, türelmük és figyelmük amellett, hogy a gyógyulást segíti, biztonságosabbá is teszi az ellátást. Ma tehát őket ünnepeljük, hiszen 2014 óta hivatalosan is február 19. a Magyar Ápolók Napja.

Az egészségügyben - legyen szó betegről, ápolóról, vagy családtagról - a szakértelmen túl mindenki igényli az odafordulást, a valódi figyelmet, az empátiát. Persze, fontosak a szakmai protokollok, a jogszabályok és a különböző adminisztratív követelmények, de ezekkel a beteg nem tud és nem is szeretne foglalkozni. Egyre gyakrabban jelenik meg a betegközpontúságra való törekvés a szakmai beszélgetésekben és a különböző (stratégiai) dokumentumokban, de sokat kell még azért dolgoznunk, hogy ne üres frázisként gondoljunk rá.