Legutóbb arról írtam, hogy milyen érzés visszakapni az időt. A felszabadult órákkal együtt arra is lehetőségem nyílt, hogy végiggondoljam, mit jelentettek számomra a kórházvezetőként eltöltött évek. Munka közben többnyire a következő feladat foglalkoztatott, a megoldásra váró helyzet, a döntés, amelyre mások vártak. Most könnyebb elidőzni annál is, amit az emberekről és az emberektől tanultam.

Sokáig természetesnek vesszük, hogy azt csinálunk, amit szeretnénk, és nem vagyunk a saját testünk rabja. Felkelünk, elindulunk, végezzük a munkánkat, sportolunk, társaságba járunk. Egy betegség azonban könnyen felborítja az életünket, és a korábban evidenciának tűnő dolgok egészen más jelentőséget kapnak. A kórházban közelről látjuk ezeket a változásokat. Ami tegnap még figyelmet sem kapott, mára fontossá válik, az elveszett képességeinkért pedig minden erőnkkel – és sokszor külső segítséggel - küzdünk.

Másokat figyelve ezek a tapasztalatok idővel a saját mércénket is alakítják. Egészségesen más elképzeléseink vannak arról, hogy mit nevezünk eredménynek, és milyen teljesítménnyel lennénk elégedettek. Egy stroke után azonban a gyermek nevének kimondása is komoly munkát igényel, az önállóan megtett lépések okozta öröm pedig sokszor összevethető egy sportolói csúcsteljesítménnyel. 

A betegség mindent újraír. A képességünket, a hozzáállásunkat, az elfogadásunkat, a türelmünket, a céljainkat. Ami fontos volt, jelentőségét veszti. Amin keresztül néztünk, az új értelmet nyer. 

Aki korábban mindenkit ellátott maga körül, most segítséget kér. Aki megszokta, hogy gyorsan dönt és intézkedik, várakozni kényszerül. Ezt kívülről könnyű tudomásul venni, belülről végigélni azonban jóval nehezebb, hiszen folyamatosan a korábbi önmagunkkal hasonlítjuk össze azt a valakit, akivé átmenetileg vagy esetleg véglegesen váltunk.

Ezért is óvnék mindenkit azzal kapcsolatban, hogy egy beteg lelkierejéről, motivációjáról, érzelmi állapotáról, esetleg aktuális teljesítményéről mondjon határozott véleményt. A félelem, a sírás, egy rosszabb nap éppúgy hozzátartozhat a felépülés folyamatához, mint az elszántság. A beteg sokszor egyszerre gyászolja a korábbi életét, miközben komolyan dolgozik azon, hogy javuljon az állapota. Az alkalmazkodás éppen ilyen ellentmondásos lehet, ezért a kívülről érkező biztatás csak akkor segít, ha hitelesen, őszintén, a beteg lelki állapotát megfelelő módon tapintva, és nem közhelyesen történik. 

Mit hall meg a beteg abból, amit az orvos mond?

A felállított diagnózis meghatározza a következő lépéseket, amit az orvos a maga stílusában, sokszor meglehetősen határozottan közöl, miközben a beteg esetleg éppen egészen személyes kérdésekre keresi a válaszot. Hogyan fog boldogulni otthon? Kire számíthat majd a gyógyulása során? Visszatérhet-e a munkájához? Képes lesz-e tartani a baráti kapcsolatait? Eljárhat-e majd azokra az eseményekre, amikre korábban szokott?

Két különböző síkon, de ugyanarról van szó, azonban a szorongó ember figyelme könnyen beszűkül, és a beszélgetésből esetleg nem pont azt és nem pont úgy hall meg, mint amit és ahogy az orvos szánt. Ebből később nehézségek adódhatnak, emiatt nagyon fontos teret és időt adni arra, hogy a beteg visszakérdezhessen, akár többször is. 

Paul Kalanithi idegsebész példája roppant megrendítő. Harminchat évesen, előrehaladott tüdőrákkal szembesült. A „When breath becomes air” című memoárjában azt boncolgatja, hogy mitől lesz valóban értékes az életünk, ha már tudjuk, hogy az időnk véges.

A kórházi évek során a reményről is árnyaltabb kép alakul ki az emberben. A teljes, vagy részleges felépülés vágya mellett a célok is megváltozhatnak. Valaki csak annyi erőt szeretne, hogy újra részt vehessen a család mindennapjaiban, másnak a fájdalom enyhülése adna lehetőséget arra, hogy végre olyannal is foglalkozzon, amire korábban nem volt ideje. A kívánság léptéke betegenként eltérő, a személyes jelentősége azonban óriási.

A méltóság megőrzése az egyik legfontosabb cél lehet – a kórházban és a beteg otthonában egyaránt. Sokszor egészen apró dolgokon múlhat a beteg közérzete. 

• Megvárjuk vajon, amíg az érintett elmondja, hogy mit szeretne, vagy beavatkozunk saját elképzelésünk szerint?
• Hagyjuk, hogy saját erejéből végezze el azt, amire még képes, vagy akkor is segítünk, ha ő önállóságra vágyik?
• Elég időt adunk a fejlődésre, vagy türelmetlenül noszogatjuk?

Sok éven keresztül láttam, hogy milyen sokat jelent valakinek visszakapni egy darabot a megszokott életéből. Valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire ragaszkodom a rendszeres mozgáshoz, a tudatos életvitelhez, a mentális egészségem megőrzéséhez, és egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy mindazt értsem, ami velem / körülöttem történik.