Szembejött velem egy elemzés Örkény István Rózsakiállításáról, és azóta foglalkoztat a kisregény egyik gondolata.

„A kamera előtt másképp halok meg.”

Örkény 1977-ben írta ezt a mondatot. Évtizedekkel az okostelefonok, a közösségi oldalak, a valóságshow-k, a betegség videók és az online búcsúüzenetek kora előtt. Akkoriban a kamera ritkán adott betekintést egy ember életébe. Ma szinte állandóan velünk van. Rögzíti, mit eszünk, hol nyaralunk, hogyan edzünk, minek örülünk, mitől félünk, miként viseljük a betegséget. Időnként már azt is, hogyan búcsúzunk.

A Rózsakiállítás egy fiatal televíziós rendezőről szól, aki három gyógyíthatatlan beteg utolsó időszakát szeretné filmre venni. A terve első hallásra bátor és őszinte vállalkozásnak tűnik, közel vinni a nézőt a halálhoz, az életből való távozás folyamatához.

Örkény indító kérdései:

• Létezhet-e egyáltalán ilyen felvétel?
• Mi történik az emberrel, amikor tudja, hogy nézik?
• Hogyan változnak meg a kamera előtt a beteg mondatai és mozdulatai?
• Mit kezd azzal a tudattal, hogy az utolsó napjai egyszer majd műsorrá állnak össze, amit majd idegenek figyelnek?

Kié az utolsó szerep?

Életünk során szerepek egész sorát tanuljuk meg. Gyerekek, szülők, társak, vezetők, beosztottak, barátok, betegek és segítők vagyunk. Mindegyik helyzetben tudatosan mutatunk meg valamit magunkból, vagy őrzünk meg magunknak. A halál közelségét gyakran úgy képzeljük el, mint azt az időt, amikor mindez lehullik rólunk. 

Örkény ennél nyugtalanítóbb lehetőséget vet fel. A kamera az agóniát is szereppé alakítja. Figyeljük, hogyan búcsúzik a szereplő, elég bátor-e, elég méltóságteljes-e, elég emlékezetes-e az utolsó mondata. A filmre vett ember így lassan saját halálának főszereplőjévé válhat.

J. Nagy, az író és dramaturg pontosan érti, miként készül egy történet. Ismeri a dramaturgiát, érzi a jelenetek súlyát, tudja, hogy egy film befejezést kíván. Amikor maga is bekerül a készülő műbe, a róla alkotott történet fokozatosan megváltoztatja az önmagához való viszonyát. 

Ez a folyamat még számomra is megrázó, annak ellenére, hogy mindig az egészségügyben dolgoztam. Egy súlyos betegség önmagában is képes leszűkíteni az ember személyiségét. A környezet egy idő után már csak a betegséget látja - a tüdődaganatot, a szívelégtelenséget, a stroke-ot, és közben elvész az ember. Eltűnik a hivatása, a családi szerepe, a humora, elmúlnak a gondolatai, az érzelmei. 

Min múlik a méltóság?

Az egészségben maradásról többnyire a megelőzés, a mozgás, az alvás és a táplálkozás jut eszünkbe. A Rózsakiállítás egy másik irányból közelít. Megmutatja, hogy még akkor is sok mindent megőrizhetünk, amikor már nincs lehetőség a gyógyulásra.

Megmaradhat a döntési szabadság, a kíváncsiság, az érdeklődés, a humor, a segíteni akarás, velünk maradhatnak az emlékeink, az érzéseink. 

Mikóné súlyos beteg, de a betegsége ellenére tovább dolgozik a budafoki virágkertészetben. Rózsakiállításra készül, és idős édesanyja jövőjét próbálja rendezni. A körülötte lévők a közelgő halálát figyelik, ő pedig inkább azzal törődik, hogy mi lesz az anyjával. A betegsége hatással van a saját állapotára, az anyjáért érzett felelősség azonban őrzi azt az embert, aki egész életében volt.

Az életvégi méltóságot sokféleképpen írjuk le, Mikóné tettei és hozzáállása szavak nélkül tanítanak. Akkor is szeretne gondoskodni valakiről, amikor ő maga szorul gondoskodásra. Szeretné rendezni az ügyeit, szeretne valamit átadni abból, amit mindig is fontosnak tartott. Ezekben a törekvésekben még jelen van a saját akarata.

Mindenből tartalom lesz

Örkény televíziós stábról írt. Nekünk már zsebünkben van a kamera.

Betegségek teljes története követhető végig a közösségi oldalakon. Sokszor öncélú módon, máskor komoly célokkal és árnyalt tartalommal. A nyilvánosság támogatást, figyelmet és közösséget adhat, a beteg ember megtapasztalhatja, hogy a története kapaszkodót nyújthat a sorstársaknak.

A közönség jelenléte komoly elvárásokat teremt. A beteg legyen erős, bizakodó, inspiráló. Küzdjön! Mutasson példát, adjon reményt, viselje elegánsan és töretlenül azt, amitől iszonyúan retteg.

Pedig minden betegnek joga van félni, elfáradni, haragudni, visszavonulni. Joga van egyetlen használható mondatot sem hagyni maga után. Joga van ahhoz is, hogy élete legintimebb része ne a nyilvánosság előtt játszódjon.

Örkény talán ekkor szól hozzánk a legmélyebben. Arra figyelmeztet, hogy a rögzítés alakítja a valóságot, hiszen amint megjelenik a kamera, megjelenik a közönség, a szerkesztés, a hatáskeltés és mindez alapjaiban változtathatja meg a valóságot.

Közel ötven év telt el a könyv megjelenése óta. A kamerák kisebbek lettek, a közönség nagyobb, a felvételek pedig akár évtizedekkel is túlélhetnek bennünket. Örkény kérdése pedig egyre személyesebbé válik.

Ki rendelkezik majd a hangunkkal, az arcunkkal, a búcsúnkkal és a rólunk szóló történettel? 

És ami talán a legfontosabb: ki határozhatja meg azt, hogy töltjük az utolsó heteinket, napjainkat?