Hányszor fordult elő, hogy egy makacsabb köhögésre vagy náthára, „biztos, ami biztos” alapon antibiotikumot írattunk fel? És eközben vajon hányszor gondoltunk el azon, hogy a gyógyszer - teljesen fölösleges - beszedésével milyen folyamatokat indítunk el?

Az antibiotikum az orvostudomány egyik legnagyobb vívmánya. Életeket ment, komoly betegségeket gyógyít, szövődményeket előz meg, ugyanakkor egyre többször látjuk, hogy a gondolkodás nélkül alkalmazott antibiotikum kúra során viszonylag alacsony várható haszon mellett jelentős kockázatot vállalunk magunkra.

Bélflóra-károsodás, gombás fertőzések, általános mellékhatások (hányinger, hányás, hasi panaszok, fejfájás), súlyos allergiás reakciók, antibiotikum-rezisztencia, daganatkockázat növekedés (vizsgálatok igazolják, hogy a gyakori, hosszan tartó antibiotikum-használat 5–10 évvel később emelheti a vastagbélrák kockázatát), autoimmun betegségek gyakoribb előfordulása. És még sorolhatnám a következményeket.

2024-ben Magyarországon napi 13,7 DDD (defined daily dose) antibiotikum jutott ezer lakosra. Ez az érték ugyan alacsonyabb az EU átlagánál (20,3 DDD), de a részletek már nem ilyen megnyugtatók. Az úgynevezett „Access” csoport (első- vagy másodvonalbeli alap antibiotikumok, amelyek a leggyakoribb fertőzések kezelésére ajánlottak) aránya csupán 51,2 százalék, míg az európai átlag 60,3, a cél pedig 65 %.

Mi következik ebből?

Az, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen típusú antibiotikumot, mikor, miért és meddig adunk.

A rezisztens baktériumok már most is velünk élnek, vagy éppen miattuk nem gyógyulnak a betegeink. Évente több mint 35 000 ember hal meg csak az EU és EGT térségben rezisztens baktériumok okozta fertőzések miatt.

• Gyakrabban adunk antibiotikumot, mint kellene.
• Túl sokszor nyúlunk széles spektrumú, erősebb, speciális helyzetekre szánt készítményekhez – főleg bizonytalan diagnózisok esetén.

A túlfogyasztás / a nem megfelelően indikált antibiotikum kúra pedig több szinten sebez.

Klinikai oldalon a legnagyobb hajtóerő a bizonytalanság. Sokszor nem várunk, vagy a baj jellegétől függően nem várhatunk a különböző laborvizsgálatok eredményére, és elindítjuk a széles spektrumú antibiotikumot, amit csak tetéz a későbbi felelősségre vonástól való félelem okozta túlbiztosítás.

Betegoldalon: erős társadalmi elvárás övezi az antibiotikumot, mintha az lenne a „valódi” kezelés. Sokan csak akkor érzik, hogy foglalkoztak velük, ha receptre kaptak valami „erős” gyógyszert, amit önmaguk nem tudtak megvenni a patikában.

Rendszerszinten: a túlterhelt ellátás, az irányelvek széttöredezettsége, a döntéstámogatás gyengesége, a visszacsatolás elmaradása és a napi rutin sodrása mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a megszokás és időnként a túlkapás győzzön a bizonyíték helyett.

A mezőgazdaságban, állattenyésztésben alkalmazott antibiotikumok mennyisége hatással van az emberi egészségre is, hiszen minél több gyógyszert, és minél kisebb kontrollal használunk az állatoknál, annál inkább nő az antibiotikum‑rezisztencia kockázata az embereknél. És bár 2022 óta Magyarországon szigorodtak a jelentési kötelezettségek, még mindig jellemző, hogy nem egy beteg állatot kezelnek, hanem egész csoportok/állományok kapnak antibiotikumot, sokszor megelőzésként vagy kényelmi okból.

Mi történik, ha ez így folytatódik?

• A rezisztens fertőzések egyre több beteget tesznek gyógyíthatatlanná.
• Meghosszabbítják a kórházi tartózkodást, drágább és toxikusabb kezeléseket igényelnek, gyakran több mellékhatással.
• A túl sok antibiotikum tartósan „felborítja” a bélflórát, gyengíti annak védekező képességét, elősegíti a kórokozók és ellenálló baktériumok elszaporodását, és így növeli bizonyos fertőzések, gyulladásos, anyagcsere‑ és akár bizonyos idegrendszeri betegségek előfordulási gyakoriságát.
• És ami az egyik legfontosabb: mindeközben elveszítjük a legfontosabb eszközünket, a tartalék antibiotikumokat. Azokat az újabb, 4–5. generációs szereket, amelyeket akkor – például transzplantációknál, onkológiai kezeléseknél, intenzív terápiában, vagy éppen koraszülöttek életben tartásánál - használnak, amikor rezisztencia miatt a szokásos szerekkel már nem lehet eredményesen kezelni a fertőzést.
• Globális GDP-veszteség:. A Világbank modellszámítása szerint az antimikrobiális rezisztencia eredményeként 2050-re akár 3,8 %-os csökkenés is realizálódhat. Ez azt jelenti, hogy a túlhasználat nemcsak egészségügyi, hanem gazdasági kockázat is.

Mit tehetünk?

A jó hír, hogy van megoldás, és ezek nagy része nem új, csak következetes, rendszerszintű alkalmazást igényel:

• Stewardship programok: kórházi szintű antibiotikum-protokollok, auditok, objektív visszajelzések alkalmazása.
• A gyors és hatékony diagnosztikai eszközök (CRP, prokalcitonin, PCR-alapú azonosítás) eredményeinek figyelembevétele és beépítése a gyógyszerelési folyamatba.
• Oktatás és kommunikáció, a beteggel történő őszinte és érthető párbeszéd. A „miért nem adunk” fontosságának hangsúlyozása a „mit adunk” mellett, helyett.
• Védőoltások (pl. Pneumococcus, Haemophilus influenzae b, tífusz, meningoccocus, stb.) amelyek alkalmazása közvetve jelentősen csökkentik az antibiotikum-szükségletet.
• Állategészségügyi kontroll: a növekedésserkentők betiltása mellett az adatminőség, riportolás, szabályozás és transzparencia  erősítése.

Miért nehéz mindezt bevezetni?

Mert folyamatos feszültség van a közjó és az egyéni döntés között. Az antibiotikum rövid távon biztonságot nyújt, de hosszú távon elveszi a lehetőségét annak, hogy másokon is segíthessünk vele.

A kérdések:

• Tudunk-e váltani?
• Képesek vagyunk-e elengedni egy régi reflexet, miszerint „egy jól ismert antibiotikum nem árthat”?
• Tudunk-e hitelesen, türelemmel kommunikálni a páciensekkel, és nem engedni a nyomásnak?
• Tudunk-e intézményi szinten is felelősen gondolkodni, irányelveket követni, adatokat gyűjteni, visszajelezni?