Az utóbbi időszakban többször írtam arról, hogy muszáj lenne visszafogottabban, egymást jobban megértve és tisztelve, kizárólag megalapozott gondolatokat megosztva jelen lenni ebben a zajos világban.

Kitértem arra is, hogy mennyire fontos megőrizni a tartásunkat, jóindulatú megközelítésünket, még akkor is, ha sistereg körülöttünk a levegő, ha a feszültség már a legbensőségesebb kapcsolatainkat is kikezdi, ha embertársaink csőlátó módon csak a maguk igazát tartják igazinak, ha csak azt és úgy hallják meg, ami számukra elfogadható, ami az ő értékrendüket tükrözi.

Tegnap sokan megkönnyebbüléssel és boldogan, mások szorongással, csalódással és kérdésekkel kezdték a napot. Egyesek reményt látnak az eredményben, mások egyértelmű veszteséget, de olyanok is akadnak, akik egyelőre csak próbálják megérteni, hogy mi történt.

Életünk egyik axiómája, hogy minden változik. Hogy semmi nem tart örökké. Hogy elmúlik a rossz, de ugyanúgy, előbb-utóbb a jótól is búcsút kell vennünk.

A változás néha alig észrevehető, máskor olyan elementáris, hogy beleremeg minden, ami számunkra ismerős, fontos, korábban állandónak vélt.

Hát tegnap beleremegtünk. Mindannyian. Ki így, ki úgy. És a hatás még sokáig érezhető lesz.

Mindeközben ösztönösen vágyunk a biztonságra, folyamatosan keressük a kapaszkodókat. Sok mindenben különbözünk, mégis van valami, ami mindannyiunkat összeköt: a kiszámíthatóság és biztonság utáni vágy.

A fenti megállapítás különösen igaz az egészségügyre, hiszen a betegbiztonság semmilyen helyzetben nem inoghat(na) meg.

Az ország közhangulata mindig beszivárog a kórtermekbe, a rendelőkbe, a műtőkbe. A beteg pontosan érzi, ha feszesebb körülötte a levegő. Megérzi a bizonytalanságot, a türelmetlenséget, a fáradtságot, még akkor is, amikor minden klappol az ellátása során, és persze hatványozottan, ha akad, vagy éppen változik a rendszer.

A beteg számára különösen fontos a bizalom és a biztonság. Amikor segítséget kér, egyértelmű, szakszerű, emberi ellátást remél, olyan emberekre vágyik, akik tudják a dolgukat, és minden körülmények között az ő javulását, biztonságát tartják szem előtt.

A beteg minden alkalommal kiszolgáltatott helyzetben van, még akkor is, ha ezt igyekszik leplezni, ha erősnek mutatja magát, ha együttműködő, ha jól veszi az akadályokat.

Az egészségügyi intézményekben minden szónak és gesztusnak súlya van. Az eleve meglévő hiányokat és nehézségeket nem tetézhetjük a saját szorongásainkkal, érzelmi állapotunkkal, a változások okozta újabb gubancokkal.

Írom ezt, pedig pontosan tudom, hogy mennyire sokan élnek meg különböző előjelű, de nagyon nagy amplitúdójú érzelmeket ezekben az órákban, napokban. Mégis: muszáj, hogy biztonságot sugározzunk, nyugalmat adjunk, és világossá tegyük a betegeink és családjaik számára, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk.

Megteszünk, még akkor is, ha beteg percepciója nem ezt tükrözi, ha ő hiányokat és akadásokat tapasztal. Igyekszünk, akkor is, ha - ma még - ennek nem lesz látványos eredménye.

Tudjuk, tényleg tudjuk, hogy mennyi nehézség volt és van a rendszerben. Az is tudja, aki benne dolgozik, és az is, aki betegként találkozik vele. Egy részük hátterében olyan objektív okok húzódnak meg, amelyek a világon mindenhol tetten érhetők, mások hazai sajátosságú elemeknek tekinthetők.

Lehet javítani? Persze. Kell javítani? Hát hogyne kellene. Nagyon fontos, hogy minden változás építse a betegek bizalmát, amiből most van talán a legkevesebb.

A világban számos olyan példát látni, amikor nagyobb, a társadalmat megmozgató események során meginog a betegbiztonság, miközben az sem hangulati, sem indulati, sem politikai üggyé nem válhat. Nekünk, az egészségügyben dolgozóknak a közhangulat ellenére is meg kell teremtünk a hidat a társadalom és az ellátórendszer, a tudás és a félelem, a sokszor kimerült munkatárs és a kiszolgáltatott, ellátást remélő beteg között.

Korábban azt írtam, próbáljunk meg este úgy tükörbe nézni, hogy vállalni tudjuk magunkat. Ma ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy az egészségügyben a tükör nagyon sokszor a beteg tekintete, gesztusa, amiből rögtön látszik, hogy biztonságban érzi-e magát.

Jó volna, ha ebben a folyamatosan változó időszakban biztonságot, nyugalmat, józanságot és megértő odafigyelést tudnánk egymásnak és a betegeinknek adni.

Remélem, hogy olyan periódus következik, amikor a jót jónak érezzük, amikor a saját lelki állapotunk és a bennünket érő ingerek nem prekoncepciót, hanem bizalmat építenek. Minderre persze csak akkor van remény, ha saját kapcsolónkon is állítunk, ha mi magunk is fejlődünk.