A szakmán túl ma az ország is ünnepel. Illetve kellene, hogy ünnepeljen, ugyanis az egész nemzetnek illene köszönetet mondani azoknak, akik a betegágy mellett dolgozva – sokszor láthatatlanul – alapvető szereplői a betegellátásnak.

Régóta hangoztatom minden fórumon, hogy mennyire kell vigyázni az ápolókra, mennyire megérdemlik a megbecsülést.

Nem feltétlenül gondoljuk, de sokszor valóban az ápolók formálják a terápiás kapcsolatot. Ők azok, akik észreveszik, ha valakinek romlik az állapota, még mielőtt a tünetek nyilvánvalóvá válnának, sokszor nekik nyílnak meg úgy a betegek, hogy végre elindulhat a valódi gyógyulás, amit valami lelki fék akadályozott korábban.

A betegellátásban való részvételük, türelmük és figyelmük amellett, hogy a gyógyulást segíti, biztonságosabbá is teszi az ellátást.

Ma tehát őket ünnepeljük, hiszen 2014 óta hivatalosan is február 19. a Magyar Ápolók Napja.

A névadó, Kossuth Zsuzsanna 1849-ben kapott országos főápolónői megbízást, és a történeti források tanúsága szerint három hónap alatt 72 tábori kórház szervezésében vett részt.

Ez a példa ma is iránytűként szolgál az egészségügyben dolgozóknak: szervezés, mozgósítás, dokumentálás, szakmai és emberi jelenlét, olyan értékek, amelyek azóta is meghatározzák az ápolói hivatást.

A hivatás napi szintű fizikai és érzelmi terhei

Kórházvezetőként pontosan tudom, hogy ez a hivatás milyen iszonyú megterheléssel jár, hiszen a hosszú műszakok, a hirtelen helyzetek, a váratlan döntések, a sokszor nem elég jó körülmények, a folyamatos adminisztráció, valamint a halálesetek pszichésen és fizikálisan is megviselik őket.

Ami a fentiekből azonban talán a legtöbbet kiveszi az emberből a műszakok során, az az érzelmi kötődés, amit a naponta megélt drámák és döntések formálnak. Azok, akik ezt a pályát választják, belső késztetésből, elhivatottságból döntenek így, azért, hogy ott legyenek, ahol az emberi élet legsebezhetőbb pillanatai zajlanak.

Ezt a választást köszönjük nekik ma.

A statisztikák és a fránya sztereotípiák

A számok azonban sajnos azt mutatják, hogy az ápolói szakma még mindig nem kapja meg azt a társadalmi elismerést, amelyet megérdemelne. A magyar ellátórendszerben az ápolói létszám mintegy 25 %-kal marad el az uniós átlagtól, ami már-már betegbiztonsági kockázatot is jelent.

Az állandó terhelés aláássa a testi-lelki egyensúlyt, és sajnos egyre többen kényszerülnek arra, hogy más hivatás után nézzenek.

Ezért is fontos a mai nap, mert bár nagyon nem szeretem a kampányszerű elismerést, muszáj minden alkalmat megragadni arra, hogy felhívjuk a figyelmet azokra a kollégáinkra, akik nem engedve a csábításnak, maradnak, és példát mutatnak szakmaiságból, kitartásból, alázatból, empátiából.

Az ápolás sokáig egyértelműen női hivatásként élt a köztudatban. A WHO adatai szerint a világ ápolóinak 90 százaléka ma is nő. Magyarországon a férfi ápolók aránya mindössze három és öt százalék között mozog. Az okok mélyen gyökereznek: nyelvi, kulturális és vizuális beidegződések sokasága rajzolta fel azt a képet, amely szerint a gondoskodás női attribútum. Még a „nővér” szó is kizárólag női arculatot idéz.

De miért gondoljuk azt 2026-ban is, hogy az ápolás kizárólag a nők terepe?

A társadalmi beidegződések nagyon is hatással vannak arra, hogy kik választják ezt a pályát. Ha egy fiatal fiú előtt nem jelenik meg példaképként férfi ápoló, ha a médiában és a közbeszédben kizárólag női arcok kapcsolódnak ehhez a hivatáshoz, akkor az a pálya fel sem merül a potenciálisan választható szakmák között.

A nemi sokszínűség az ápolásban ugyanakkor tudományos és gyakorlati szempontból is előnyöket tartogat, hiszen rugalmasságot ad a munkamegosztásban, többféle kommunikációs és empatikus készséget hoz a betegellátásba.

Olyan betegek számára is választási lehetőséget kínál, akik intim helyzetekben más preferenciát jeleznek. És persze – ahogyan azt már fentebb érintettem – pozitív hatással van a pálya presztízsére és társadalmi megítélésére.

Nyilvánvalóan nem az a cél, hogy a férfiak dominálják a szakmát, hanem az, hogy mindenki számára, aki alkalmas erre, elérhetővé váljon ez a hivatást, hiszen végső soron az ápolás az egyik legemberibb, ha nem „A” legemberibb hivatás a világon.

A szépen csengő szavak mellett…

Persze az ápolók megbecsülése akkor válik valósággá, ha következetesen jelen van a munkaszervezésben, a vezetői döntésekben, a képzési lehetőségekben, az elismerési gyakorlatban.

Ma, amikor egyre többször hangzik el a „csapatmunka” kifejezés, fontos megértenünk: egyetlen jól működő egészségügyi intézmény sem létezhet elhivatott ápolók nélkül.

Ez az ünnep emlékeztet arra is, hogy a tiszteletet a gesztusok, a köszöntések mellett tettekben is meg kell mutatni – intézményi szinten is.

Megfelelő bérezésben, illetve strukturált szakmai fejlődési lehetőség keretében. Nagyon fontos a rendszeres elismerés, nyilvánosan, mások számára is egyértelmű módon. És talán a legfontosabb: a megtartó munkakörnyezet.

A jó ápolót megtartani legalább olyan fontos, mint megtalálni.

Ehhez kiszámítható műszaktervezést, megfelelő munkakörülményeket, empatikus intézményi kultúrát, pszichés támogatást és támogató vezetői jelenlétet kell biztosítunk.

Ma tehát a gondoskodás minden arcát köszöntjük.

🔹 Azokat, akik reggel azért kelnek fel, hogy valaki másnak könnyebb, jobb napja legyen.

🔹 Azokat, akik a feladatok mellett az embert is meglátják a betegekben.

🔹 Azokat, akik történeteket ismernek, érzelmeket olvasnak, és az emberi méltóságot – legyen szó betegről, az egészségügyi intézmények dolgozóiról, esetleg családtagokról - minden nap tiszteletben tartják.

A Budapesti Uzsoki Utcai Kórházban minden évben tortákkal köszöntjük az ápolókat.

Boldog Magyar Ápolók Napját!

Hajrá Uzsoki ❣️